Egy kis nosztalgia

Egy nappal a szülinap előtt másra sem tudok gondolni, csak, h mennyire hamar eltelt ez az 1 év.Hihetetlen, hiszen még nem tűnik annyira távolinak a várandóságom, mintha csak néhány hete lett volna.Furcsa, mert soha nem szoktam életemnek arra a 9 hónapjára gondolni, ami más kismamának a legboldogabb időszakot jelenti, nekem viszont nem volt éppen felhőtlen.De ahogy az lenni szokott az idő ezeket az emlékeket is megszépiti és ha eszembe jutnak ezek a hónapok már nem az első sokk, az átvirrasztott éjszakák vagy a sok munka jut eszembe, hanem az utolsó hetek amikor már semmi már nem érdekelt csak, hogy láthassam végre!
Igaz az sem volt zökkenőmentes, hiszen az utolsó ultrahangos vizsgálaton az orvos valami rendelleneséget látott, de mint utólag kiderült elnézte.
El sem hiszem, h mindennek már 1 éve.Nézem a gyönyörű arcát, ahogy alszik vagy éppen mosolyog rám és olyan boldogságot érzek, amit semmi mással nem lehetne pótolni.Ez a legfantasztikusabb érzés a világon.Nincs is más vágyam csak, h ő mindig boldog legyen és soha semmiben ne szenvedjen hiányt!És ez így is lesz, mert mindig elérem, amit akarok és ennyire semmit nem akartam még!Boldog lesz a kisfiam ez biztos!!!!

Elgondolkoztam:)

Jaj, hát fényképeznek:D

Visszatekintő I.- Megérkezett

Közhelyes, de aki életet adott 1 gyereknek az nagyon jól tudja, h mennyire igaz: ez volt életem legszebb napja. Bár nem annak indult. Napok óta másra sem tudtam már gondolni csak, h legyen már végre vége.Fáradt voltam, nem tudtam aludni, néhány lépés után le kellett ülnöm, nem beszélve arról, a hasam fél órával hamarabb ért oda akárhova mentem, mint én.A másik nagyon fontos, sőt ennél sokkal fontosabb pedig az volt, h tudni akartam minden rendben van-e a fiammal, hiszen az utolsó ultrahangon problémát talált nála az orvos.
Napok óta azzal ébredtem, h ma fog megszületni, este pedig úgy feküdtem le, h akkor éjjel.Május 26-án, szerda reggel viszont azt mondtam, h ma azért se megyek szülni, érzem.Mint általában lenni szokott most sem jött be a megérzésem :)
12kor elfojt a magzatvizem, és irány a kórház.Fájások semmi.A doki megvizsgált és azt mondta,hogy várunk 5ig, ha nem indulnak be a fájások akkor adjanak be nekem vmi szert amitől beiindulnak majd.A nevére nem emlékszem már.Eljött az 5 óra, de fájás továbbra sem volt.Bekaptam a szert, és az sem inditott el semmit.Ekkor már tiszta ideg voltam, mert a nővér 5 percenként jött, hogy na na fáj már?Na ha fájt volna biztos nem fekszek olyan csendben.Aztán 7kor előkészitettek a császárra, mert nem látták értelmét, hogy várjanak.Érzéstelenítették, és én csendben vártam, hogy mikor hallom már meg a pici hangját.Aztán az altatóorvos megszólalt mellettem, hogy most vették ki a babát.Én meg, h akkor miért nem sír.Mosolygott, hogy egy pillanat, de akkor már orditott is.A legcsodásabb hang volt, amit valaha hallottam, és persze már sírtam én is vele:)